ImpressuMEDIÁLNA PONUKAOCHRANA OSOBNÝCH ÚDAJOV
ImpressuMEDIÁLNA PONUKAOCHRANA OSOBNÝCH ÚDAJOV


ImpressuMEDIÁLNA PONUKAOCHRANA OSOBNÝCH ÚDAJOV
ImpressuMEDIÁLNA PONUKAOCHRANA OSOBNÝCH ÚDAJOV

Eltűnő törzsek nyomában jár egy magyar utazó

Markó Róbert eltűnőfélben lévő vuduhívő afrikai és nomád ázsiai törzsek életét fedezi fel.

Fotó: Markó Roland

Vajon ijesztő egy vuduszertartás? Hogy lehet kibírni a szibériai mínuszokat? Hogyan lehet örök barátságot kötni mindössze egy találkozás után egy hegyi lámával? Markó Róbert lebilincselően izgalmas történetei következnek.

Roland több mint 100 országban járt már, de kerüli a turistalátványosságokat, a tömeget, a szokványos nevezetességeket. Kizárólag az érdekli, amibe csak kevesen pillanthatnak be: a törzsek, nomádok titkos világa.

Meglepődtél, amikor megkerestelek az interjúval, mert mint mondtad: nem szoktál nyilatkozni az utazásaidról, pedig elképesztő helyeken jártál.

Nem igazán promotálom magam.

Nagy kár, mert több, mint száz ország van mögötted, és egyik sem szokványos utazás. Úgy tudom, hogy minden egy világtérképpel és egy gyerekkori álommal indult. Hogy is történt ez pontosan?

Gyerekként rajongtam a várakért, azokat akartam látni először Magyarországon, majd Európában. Amikor a legkisebb várromot is láttam az országban és a kontinensen akkor éreztem csak igazán, hogy még többet szeretnék látni a világból. Akkor fordultam a kultúrák és az épített örökségek felé, amikor egy ideig Angliában éltem. A helyváltoztatással a gondolkodásmódom is sokat változott.

Markó Roland egy musztangi kolostorban

Fotó: Markó Roland

Mi alapján választasz úticélt? Azt látom, hogy nem a csoportos utazások híve vagy.

Összesen kétszer voltam szervezett úton, de az nem az én világom. Az, hogy mi alapján választok, folyamatosan alakult, formálódott. Először ugye az épített kincseink jöttek, mint a piramisok Észak-Afrikában, Dél-Amerikában, illetve az olyan örökségeink, mint a kínai nagy fal, Tádzs Mahal, Machu Picchu stb., de idővel kiégtem, mert megőrjített a turistaáradat. Ezért kezdtem olyan helyekre járni, amelyeket turisták nem látogatnak, többek között olyan törzsekhez, akik pár évtized múlva eltűnhetnek a világból. Egy ideje már csak az olyan fennmaradt népcsoportok megismerése érdekel, amelyeknek esetleg meg vannak számlálva a napjai.

Mint például?

Sokan mennek Tanzániába szafarizni és nem is gondolják, hogy közel a nemzeti parkokhoz elkülönült törzsek élnek. Természetesen nem lehet úgy odaállítani, hogy: „Jó napot kívánok, megérkeztem!". Mindig kell valaki, aki beszéli a helyiek nyelvét. Korábban sokat olvastam az ott élő hadzákról, ezért velük mindenképpen szerettem volna találkozni. Úgy kommunikálnak, mintha madarak beszélnének. Íjjal vadásznak, más fegyverük nincs is, és alacsony termetüknek köszönhetően tökéletesen rejtőzködnek. Nem is veszi észre őket az élővilág; pillanatok alatt, hihetetlen távolságból képesek lelőni egy aprócska madarat is. Azt az íjat én alig bírtam kifeszíteni, amit ők akár egy percig is képesek kitartani. Nem is látszik rajtuk, mekkora erő lakozik bennük. Az egész életük a természettel kapcsolódik össze. Amikor ott jártam, láttam egy embert a földön feküdni, láthatóan beteg volt. Megtudtam, hogy maláriás, ami elég elterjedt betegség arrafelé. Tudni kell, hogy kapnak szúnyoghálót az államtól, de nem arra használják, hogy éjszaka megvédjék magukat, inkább megerősítik vele a kunyhójukat. Ha viszont megcsípi őket egy szúnyog és betegek lesznek, rábízzák magukat a természetre. Nálam volt gyógyszer, de nem fogadták el, nem kérnek a modern világ orvostudományából. Úgy tudom, a legtöbben így is felgyógyulnak.

Rábízzák magukat a természetre, a sorsa vagy az istenekre…

Ezeknek a törzseknek nincs igazán vallásuk, inkább azt mondom, mindegyikük hisz valamiben, a természetben leginkább. Mágusok, boszorkánydoktorok, sámánok is léteznek, bár ez pont nem a hadzáknál jellemző. Annyi fajta kuriózummal találkozni, amiről itthon nem is tudunk... Januárban például találkoztam egy olyan törzzsel, amely a vudu szerint él. Ez egy nagyon félreértelmezett vallás, hiszen mi, átlagemberek a gonosz, fekete mágiával azonosítjuk. De nincsenek bábok, amiket tűvel döfködnek. Az is létezik Haitin, de az kevésbé jellemző. Ahány törzs, annyi szokás, akár egy országon belül is.

Hadza férfiak

Fotó: Markó Roland

Miről szól a vudu?

Ahogy én láttam, a vudu arról szól, hogy kapcsolatba lépnek a szellemvilággal azért, hogy bevonzzák a jót, például az egészségükkel kapcsolatban. Sokrétű vallás, amit mi nem annyira tudunk felfogni, főleg, ha látunk egy embert transzba esni egy állat feláldozása után. Olyan emberek, akik előtte mosolyogtak, rá pár percre teljesen kikapcsolnak, úgy mozognak transzban, mintha nem is ebben a világban élnének.

Nem félelmetes?

Elsőre igen, de hozzá lehet szokni. Érdekes, hogy a transzba esettek nem vesznek tudomást a külvilágról. Járkálnak fel-alá, simán kimennek a forgalomba. Ha ezt tévében látnánk, hasonlítana egy horrorfilmhez, de élőben egyáltalán nem olyan, semmi gonosz erővel, cselekedettel nem találkoztam.

Jó, hogy ezt itt tisztázzuk, mert a vudut tényleg a fekete mágiával azonosítjuk.

Igen, ehhez sajnos nagy köze van a filmiparnak, Hollywoodnak, mivel így jelenítik meg ezt a vallást. Van ilyen része is, de az nem a vudu.

Milyen törzset szeretnél még megismerni?

Inkább országok, régiók vannak, amik még mindig érdekelnek, de nem sok maradt hátra. Az Amazonas mentén olyan törzsek, akikhez nem járnak turisták, illetve Afrika bizonyos térségei, valamint Afganisztánba is szívesen mennék, még a veszélyesebb részek sem tartanak vissza. Illetve korábban Ázsiában különféle nomád közösségek életébe is volt szerencsém bepillantani.

Ilyenkor, mielőtt útra kelsz, keresel egy vezetőt, összekötőt?

Az elmúlt évszázadok nagy kalandorainak és felfedezőinek többsége is helyiek, bennszülöttek segítségével tudott kommunikálni a különféle törzsekkel. Etiópiában például azt csinálják, hogy a törzsből kiválasztanak valakit, aki megtanul angolul, és ha idegen megy a faluba, ő segít a kommunikációban. Természetesen ezt az embert utazás előtt meg kell találni, meg kell fizetni.

Van olyan törzs, amely különösen közel áll a szívedhez?

A nomádok nem véletlenül nem élnek a mi civilizált világunkban. Nehezen lehet őket megközelíteni, de sok helyen vannak úgynevezett félnomádok is, például Kirgizisztánban. Ez azt jelenti, ha rosszabbra fordul az időjárás, betérnek városokba, de ha lehet menni az állatokkal, ismét útra kelnek. Afrikában és Ázsiában is sok félnomád nép él, de engem a Szibéria területén élő nyenyecek teljesen lenyűgöztek. Ma is úgy élnek, ahogyan több száz évvel ezelőtt. Tíz napot tölthettem velük, nagyon komoly mínuszokban élnek. A férfiak minden reggel felkelnek és mennek, mert folyamatos munka van. Addig az asszonyok rendben tartják a sátrat, amit ők csumnak (chum) hívnak. Úgy néz ki, mint egy jurta, középen ég a tűz, ott főznek, a kicsi gyerekek és a nők többnyire bent vannak. A férfiak este térnek haza, meleg vacsorával várják őket, és jön egy viszonylag hosszú alvásidő, ami a hideg ellenére pihentető.

Nyenyec nő

Fotó: Markó Roland

Bent is ennyire hideg van?

Miután kialudt a tűz, még mínusz 10-15 fokban is aludtunk, de nem is ezt szoktam meg nehezen, hanem azt, hogy a földön kell feküdni egy rénszarvasbőrön. Ez viszont semmit nem vett el az élményből. Míg ott tartózkodtunk, nem vállalhattunk – mert nem tudtunk – olyan munkát, mint a férfiak, így ránk (két barátommal voltam) alapvetően női feladatokat bíztak, mint a tüzelő felvágása, jégtörés, amiből később teát, levest készítenek. Érdekes, hogy ami nálunk férfimunka, mint például a favágás, azt ott a nők végzik. Sokkal ügyesebbek és erősebbek a nyenyec asszonyok, mint mi, magyar férfiak. A nappalok borzasztó hidegek, áprilisban, tehát tavasszal is mínusz 29 fok volt a legdurvább, nem tudom, mennyire tudnám ezt hosszú távon elviselni. Ráadásul, ha ez erős széllel párosul, mínusz 50-nek tűnik. Hiába húztam fel dupla kesztyűt, azonnal átfagyott a kezem.

Mennyire tört be hozzájuk a civilizáció?

Abszolút jelen van. Azért kapnak az oroszoktól segítséget – mondjuk motoros szánt –, mert közben elvesznek az ő területeikből, amelyek földgázlelőhelyek, vagy legalábbis a nyenyecek vonulási területén vannak. Cserébe kapnak olyan eszközöket, amelyek megkönnyítik az életüket: van rádiótelefonos összeköttetésük, sőt egy családnál generátorról ment a tévé. Az asszonyok minden este megnéztek egy sorozatot, de napközben nem kapcsolják be. A többi családnál nem volt tévé. Egy motoros szán nekik óriási kincs, és orvosi ellátást is kapnak, ha szükségük van rá. Érdekes, hogy az orosz állam, a civilizáció hogyan avatkozik be az életükbe... Saját szememmel láttam, amint egy család épp vonult a rénszarvasokkal és az állatok nem mertek átmenni a műúton, hiszen az korábban nem volt ott, úgy kellett őket áttuszkolni.

A gyerekek a közeli városokba járnak iskolába?

Mivel iskolakötelezettség van, a gyerekek a közeli nagyvárosban, Szalehardban tanulnak, kollégiumokban élnek. Amikor végeznek az iskolával, eldönthetik, hogy visszatérnek a családjukhoz vagy a polgári életet választják. Ez most fele-fele arányban van, de egyre kevesebb azoknak a száma, akik visszatérnek a tundrára. Ennek nem örülnek a nyenyecek, hiszen pár év múlva könnyen eltűnhet a törzsi közösségük, kultúrájuk, főleg, ha alig marad valami a vándorlási területekből.

Gondolom, a munka reményében maradnak a fiatalok a városokban.

Nem feltétlenül, inkább a kényelmes élet miatt, hiszen sokkal komfortosabb, mint a törzsi lét. Az is benne van, hogy náluk is megjelent az alkoholfogyasztás és könnyen függővé válnak. Az idősebb nyenyecek ezt nem nézik jó szemmel, ezért ha épp otthon vannak a fiatalok, titokban átmennek egy másik sátorba, és ott isznak. Ők is vodkáznak, ahogy az oroszok és mivel nincs benne az évszázados kultúrájukban az alkohol, nem is bírják és nem is érzik, mikor kell abbahagyni.

Ettől függetlenül kötődnek egymáshoz a fiatalok és a szüleik?

Én azt láttam, hogy igen. Annál a családnál, ahol én laktam, egy három év körüli kisfiú is lakott, és az apuka nagyon szépen játszott vele. Itt nem babusgatják a gyerekeket, ahogy egyik törzsben sem jellemző, de szeretik őket. Szintén közös a törzsi közösségek gyermekeiben, hogy csecsemőkoruk után nem sírnak. Nem is hisztiznek természetesen. Idővel hozzászoknak, ha sírnak is, nem történik semmi. Ezért egészen kicsiként rá vannak szoktatva az önálló életre. Ezért is van a nyenyeceknél, ha már egy gyerek járni tud, akkor kikötözik, és ha el tudja magát oldozni, készen áll arra, hogy egyedül járjon-keljen a törzs körül.

Khaszi gyerekek

Fotó: Markó Roland

De ők még nagyon kicsik.

Ezek olyan másfél-, két-, hároméves gyerekek. Felöltöztetik őket és nyugodtan kiengedik a tundrára, a kisgyerek úgyis visszatér.

Anyuka meg nyugodtan főz bent?

Ez a dolguk, nekik ez így természetes. Érdekes a nők szerepe, ami nekünk furcsa lehet. Finoman fogalmazva, nem körülöttük forog az élet. Bangladesben, a khászi törzsben például a nők szabják meg a „játékszabályokat", igazi ősanyák. A nyenyeceknél nem ez a jellemző. A khászi egy olyan keresztény törzs, ahol a nők döntenek mindenben. Faluban élnek és nagyon tisztán tartják a környezetüket, ami kuriózum, főleg Banglades környékén.

Ha már Bangladest említed: milyen volt találkozni azzal a mélyszegénységgel, nélkülözéssel, ami ott van?

Aki sokat utazik, hozzászokik, hogy bármit láthat, nagy „csodák" nem érhetik. Itt nem is én vagyok a lényeg, hanem az, hogy ők hogyan viszonyulnak a szegénységhez. Mondok egy példát. Vannak olyan családok, akik nyolcan élnek 10-15 dollárból havonta, ami nekünk felfoghatatlan, nekik természetes. Ha az ember elmegy egy ilyen közösségbe, azzal tud segíteni, hogy vesz egy füzetet, ceruzát a gyerekeknek. Szerencsésre sok helyen járnak iskolába, mert az oktatás az egyetlen esélyük az életszínvonal javulására. Lehet, hogy csak egy papírlapjuk vagy egy agyonhasznált füzetük van, nekik az a mindenük. Ha kapnak egy tollat, színes ceruzát, azt a szívükhöz szorítják. Nem lehet leírni, milyen érzés. Látni kell, ahogyan ebben a szegénységben is milyen boldogok tudnak lenni. Vannak olyan helyiek, akik tanulnak, majd visszatérnek a közösségükbe és oktatják a kisebbeket.

Meg kell kérdeznem, hogyan lehet egy hegyi lámával örök barátságot kötni? Ezt olvastam valahol rólad és nagyon érdekel a válasz.

Ez az örök barátság kicsit szimbolikus. Amikor Nepál területén, Mustangban jártam, hallottam, hogy ez egyik hegyen áll egy érdekes kolostor. Úgy gondoltam, megnézem, annak ellenére, hogy egy kifejezetten nehéz, megterhelő út vezetett oda. Megközelítve a kolostort, hallottuk a kísérőkkel, hogy valaki bent mantrázik. Egy hosszú hajú szerzetest találtunk, aki nem hagyta abba, amit csinált, de azért hellyel kínált minket. Közben nézelődtem és észrevettem sok-sok felkötött sálat, amiket katának hívnak. Ezek azok a katák, amiket a buddhisták felkötnek az utazók nyakába áldásként. Megláttam a rengeteg sál között egy narancssárgát, amit nagyon szépnek, különlegesnek találtam, de nem mondtam senkinek. Amikor a szerzetes végzett a mantrával, teával kínált és több órán keresztül beszélgettünk. Búcsúzáskor közölte, hogy várjak, mert itt még valami hozzám tartozik, és ideadta a narancssárga sálat. Akkor értettem meg, hogy spirituálisan csatlakoztunk és örök barátságot kötöttünk. Tudom, hogy ha én most gondolok rá, érzi és fordítva is igaz. Olyan spirituális kapcsolat van közöttünk, amire nincs materiális magyarázat.

Képek Markó Roland rendhagyó utazási fotóiból:

Fotó: Markó Roland

Beduin pásztorlány

AMI MÉG ÉRDEKELHET Szlovákia